Új Média Re:mix 2. Szakadát István: Egyben az egész. Egytől egyig.

A köz­vet­len em­be­ri kom­mu­ni­ká­ció során be­szél­ge­tünk egy­más­sal. Egyi­künk kér­dez, má­si­kunk vá­la­szol. Talán könnyebb lenne a hely­ze­tünk, ha min­dig lenne va­la­ki a kö­ze­lünk­ben, aki fe­lel­ni tudna kér­dé­se­ink­re. De hát a min­den­tu­dó szel­le­met még a me­sé­ben is cso­da­lám­pás­ba kel­lett zárni, így ne­künk sem marad más, mint hogy va­la­hogy rög­zít­sük mind­azt a tu­dást, amit majd más­kor és más­hol, va­la­mi­lyen módon hasz­no­sí­ta­ni sze­ret­nénk. Cso­da­lám­pás he­lyett per­sze mi — Alad­din kései utó­dai — köny­vek­be, új­sá­gok­ba, hang­le­me­zek­be, vi­deó- és film­sza­la­gok­ba, tévé- és rá­dió­mű­so­rok­ba, és ma már szá­mí­tó­gé­pek­be, web­ol­da­lak­ba nyom­juk bele a jö­vő­nek szóló üze­ne­te­in­ket. A kü­lön­bö­ző kul­tú­rák év­ez­re­dek óta hal­mo­zó­dó tu­dás­kész­le­te mil­li­ó­nyi ap­rócs­ka cso­da­lám­pá­ba, meg­annyi tu­dás­mé­cses­be van be­zár­va, és úgy ülünk a szá­mí­tó­gép előtt, ke­zün­ket ál­lan­dó­an az ,egé­ren’ tart­va, mint akik fo­lya­ma­to­san a cso­da­lám­pást dör­zsöl­ge­tik és vár­ják, hogy a nagy szel­lem (a köz szel­le­me) vá­la­szol­jon kér­dé­se­ik­re. S a dolog egyre ne­he­zebb…

Sza­ka­dát Ist­ván a BME Szo­cio­ló­gia és Kom­mu­ni­ká­ció Tan­szék MOKK egye­te­mi do­cen­se. Szá­mos in­for­ma­ti­kai és kom­mu­ni­ká­ci­ós pro­jekt ve­zér­alak­ja.
A könyv szer­ző­jé­nek pol­gá­ri neve Sza­ka­dát Ist­ván, de a könyv­ben ez csak a Co­py­right be­jegy­zés­nél tűnik fel. Ahová a köny­vek­ben a szer­zők nevét írják, ott más sze­re­pel: a há­ló­za­ti kom­mu­ni­ká­ci­ó­ban egy év­ti­ze­de a szer­ző­re ra­gadt ‚syi‘ fel­hasz­ná­lói név. A szer­ző úgy gon­dol­ta, ha már a há­ló­za­ti kom­mu­ni­ká­ció je­len­sé­gé­ről ír, akkor, ami­ben csak lehet, iga­zo­dik hozzá, ezért for­mát bon­tott. Régen a pol­gá­ri ne­vün­ket, mos­ta­ná­ban a fel­hasz­ná­lói ne­ve­in­ket hasz­nál­juk. Ezért lett a könyv szer­ző­je: syi. Per­sze, ha már for­ma­bon­tás, akkor le­gyen kövér. A könyv­bo­rí­tón sincs a be­vett bo­rí­tó­hi­e­rar­chia: szer­ző, cím, kiadó, év stb. Csak egy cím­ke­fel­hő lát­ha­tó, amely a könyv tar­tal­má­nak leg­fon­to­sabb kulcs­sza­va­i­ból áll. Aztán belül már vissza­áll a rend. Mert a szer­ző tu­do­mányt sze­re­tett volna mű­vel­ni azzal, hogy le­ír­ja, mit gon­dol a há­ló­za­ti kom­mu­ni­ká­ció talán még új, de min­den­kép­pen na­gyon iz­gal­mas je­len­ség­együt­te­sé­ről. Ahogy a mér­nök szok­ta: tö­re­ked­ve a pon­tos fo­ga­lom­hasz­ná­lat­ra, a kon­zisz­tens gon­do­lat­ve­ze­tés­re. Meg ahogy a tár­sa­da­lom­tu­dós szok­ta, ami­kor tár­sa­dal­mi je­len­sé­ge­ket a maguk bo­nyo­lult­sá­gá­ban pró­bál­ja meg­ra­gad­ni.